OLVASOD MOST AZ ÉN BLOGOMAT:):):):):):):)

Eszedbe jut néha, hogy köszönetet mondj például azért, mert van mit enned, van hol aludnod? Vagy mindezeket teljesen természetesnek veszed, és csak panaszkodsz, hogy semmi jó nem történik veled?

PEDIG LÁTVA A "VILÁGOT " EGYIK NAPRÓL A MÁSIKRA RAJTUNK KÍVÜL ÁLLÓ OKOKBÓL IS MEGTÖRTÉNHET VELÜNK az ellentéte!

Próbáld ki azt, hogy mostantól mindenért elkezdesz köszönetet mondani!!!!

Amint ugyanis köszönetet mondasz valamiért, a szíved jó érzések töltődik FEL!!!

Hogy van fedél a fejed fölött, hogy van mit enned, hogy van mibe felöltöznöd, hogy vannak családtagjaid, és van jó pár barátod, kollégád is, vagy épp egy kedves szomszédod, aki figyel rád, törődik veled... S ezt a sort még hosszan lehet folytatni.
például azzal, hogy itt ülsz a számítógép előtt és OLVASOD MOST AZ ÉN BLOGOMAT:):):):):):):)

Egy elmélet az életről

Egyszer minden elkezdődik,
Egyszer mindennek vége.
Egyszer úgy érzed boldog vagy,
Máskor meg hogy mégse.
Egyszer mindenki csalódik,
Egyszer mindenki örül,
Egyszer mindenki észre veszi, hogy kik veszik körül.
Egyszer mindenki lesz szerelmes,
Egyszer mindenki meg tanul sírni,
Egyszer mindenki meg tanul remélni és szép verseket írni.
Egyszer az életbe majd mindenki változtatni szeretne.
Talán későn talán még időbe...

Arany János: Epilogus

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’
S hány reményem hagyott cserbe’!…

Az életet már megjártam;
Mit szívembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

(1877 júl. 6)