2012. január 6., péntek
Egyedül az éjszakában...
Egyedül az éjszakában...
Leszáll az éj. A hold már, fényesen ragyog.
Körülötte elszórtan, hunyorgó csillagok.
Megpihen a természet, szendereg a táj.
Lágyan ringatódzik a tavon a holdsugár.
A tóparton ülök, ahol a föld még őrzi a nap melegét.
A távolba merengve, hallgatom az éjszaka zenéjét.
Lábamnál apró neszezéssel a hullám partot ér,
Nesztelen repüléssel köröz egy éhes denevér.
Ezernyi hangján szólít meg az éj.
Lágy suttogással köszönt néhány falevél.
A közelben hangosan béka kuruttyol,
Fű közül egy tücsök zenével válaszol.
A tó a holdfénytől ezüst ruhát kapott,
Vidáman táncolnak tükrén a hullámok.
A partról szomorúfűz halvány sziluettje,
Borul bánatosan az ezüst víztükörre.
Néhol csobban a víz, a sás halkan susog,
Mégis úgy tűnik, nincsenek is zajok.
Olyan nyugodt, békés, idilli ez a táj.
A lelkem ennyi szépségtől szinte fáj.
Szomorú arcomat az ég felé emelem,
A holdat keresi fáradt tekintetem.
Hányszor sírtunk át együtt az éjszakát?
Hányszor zokogtam el a lelkem bánatát?
Most is holdfényben füröszti meg arcom,
Megpróbálja lemosni, a szomorúságom.
A csillagok is huncutul rám kacsintanak,
De nyomát sem látják arcomon mosolynak.
Felkelek, és lassan aludni indulok,
A sötétség feketén köröttem imbolyog.
Kézen fog a magány, ő kísér utamon,
Az egyedüllét terhét cipelem vállamon
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése